199 éve született Liszt Ferenc, aki magyarnak vallotta magát, bár a nyelvet nem beszélte. A bicentenáriumára készülve újra vitázhatunk a szomszédokkal: magyar vagy osztrák volt-e a világjáró zenész?

HVG

Szerző: Lukács Andrea

"Számomra a lényeg így foglalható össze: minthogy Magyarországon születtem, illő, hogy itt hasznát vegyék, bármily csekély mértékben is, zenei tehetségemnek. Anélkül, hogy frázisokkal fitogtatnám hazaszeretetemet, inkább azon vagyok, hogy a vele járó feladatokat teljesítsem" - írta Liszt Ferenc egyik levelében. De számos hasonló bejegyzést idéznek tőle idehaza, ha magyarságát akarják bizonyítani. Liszt burgenlandi szülőfaluja a trianoni békeszerződés megkötése után ugyanis - nem úgy, mint a leghűségesebb város, Sopron - Ausztriához csatlakozott, s ezzel megkezdődött a vita a romantika vezéralakjának nemzetiségéről.

A civakodást a doborjáni (ma: raidingi) szülőházán lévő emléktáblák is dokumentálják. A magyar plakettet még a művész életében és jelenlétében leplezték le 1881-ben, a német nyelvűt 1926-ban a német és az osztrák kormány összefogásával avatták fel, utóbbi szövegezése: „Itt született 1811. október 22-én Liszt Ferenc. Ezt az emléktáblát a német nép állította a német mesternek.”

1918 előtt mindenki elfogadta Lina Ramann részletes Liszt-életrajzában foglaltakat a zeneszerző hovatartozásáról: „Apja magyar volt, anyja osztrák.” Kérdés, hogy mit jelentett a 19. században a magyarság? Egy pártatlan és elfogulatlan (nem magyar, de nem is osztrák) kutató, Coby Lubliner 2006-os tanulmányában hosszasan taglalja a problematikát. Lubliner, a kaliforniai Berkeley egyetem esszéírója a How Hungarian was Liszt? (Mennyire volt magyar Liszt?) című tanulmányában jár utána a Liszt-Lißt polémiának.

Először is rámutat, hogy Liszt sosem tudott magyarul. Nem is tudhatott, ugyanis életének csupán első 11 évét töltötte Doborjánban, az általános iskolai oktatás pedig németül folyt. Első anyanyelve tehát a német. Ezt azonban hamar felváltotta a francia, mert a csodagyereket tizenkét éves korában Párizsba vitte apja, hogy minél hamarabb kikövezze fia zenei karrierútját. Hamar megtanulta a párizsiak nyelvét, többnyire franciául levelezett, még akkor is, ha osztrák anyjának írt.

Ő maga - németül - így vallott nyelvtudásának és identitásának ellentmondásáról: „Engedtessék meg, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére születésemtől halálomig szívben és lélekben magyar maradjak”. Az ellentét másik, sokkal híresebb megnyilvánulása 1840-es pesti látogatása volt: a 29 éves korára Franciaországot, Itáliát, Angliát, Svájcot és Oroszországot megjárt hírességet a Magyar Színházban Festetics Leó gróf (a pár évvel később alapított Nemzeti Színház igazgatója) díszes karddal tüntette ki. A tradicionális magyar nemesi zekében megjelenő Liszt franciául köszönte meg az ajándékot, de szavaival újfent magyarságát bizonygatta: „Je suis hongrois.” („Magyar vagyok.”)

Lehet, hogy a hazai önéletrajzokban felsorolt bizonyítékok, levélrészletek csupán egy világpolgár magyar rajongóinak, hódolóinak szánt hízelgése volt? Sőt, a kezdeteket tekintve elképzelhető, hogy apja, Liszt Ádám elkötelezettsége az Esterházyak iránt megkövetelte a kényszeres magyarkodást? Az apa, aki vezetéknevét Listből magyarosította, ugyancsak kevéssé beszélte nyelvünket. Ez persze érthető, ha belegondolunk, hogy 1836-ig nem is volt hivatalos nyelv a magyar. Másrészt a nemzeti identitás akkoriban ugyanolyan nemesi privilégiumnak számított, mint az adómentesség, a középosztály pedig, ahova Liszték is tartoztak az előjogokkal és vagyonnal rendelkező réteg kiszolgálójaként (tanítói, ügyvédi, szolgálói minőségekben), még a feudális függés utózöngéjeként hűségesen „csatlakozott” munkaadójának nemzetiségéhez. Lubliner teóriájában Kossuth példáját is felhozza: a szlovák származású apa az Andrássy család ügyvédjeként dolgozott, az esszéíró ebből arra következtet, hogy legnagyobb magyarunk elutasítását a szlovákokkal szemben is ez a családi lojalitás indokolhatta.

Ami bizonyos: miután kiderült, hogy a hatéves Liszt Ferenc milyen fogékony a zenére, az apa a família életét fia tehetségére kezdte építeni. 1819-től például bőszen kilincselt a magyar Esterházy II. Miklós grófnál, hogy Bécsbe vitethesse és kitaníttassa a  tehetséget. Az életrajzi leírásokból kiderül: a szülők pontosan kiszámolták, évente mennyi támogatásra lenne szükségük ahhoz, hogy megélhessenek, és megfelelő képzésben részesíthessék fiukat. Az 1300-1500 forintos járadékkérelmet azonban elutasította a gróf. A későbbi próbálkozások sem jártak nagyobb sikerrel, bár az apa felajánlotta szolgálatait, tanítói munkáját, hogy kompenzálja a költségeket. Arról is tudunk, hogy amikor a család végre kijutott Bécsbe, teljes vagyonukat egy egyszobás külvárosi lakra költötték, de mivel a tanítók a belvárosban éltek, szerettek volna egy központi fekvésű lakást. Az újabb kérelmek ismét süket fülekre találtak, nem úgy, mint az alig 10 éves Liszt koncertjei, melyek egyre több pénzt hoztak a konyhára.

A fiatal Liszt Fotó: hungarofest

1823-as bécsi Vigadó-beli fellépése után már sínen volt a tizenkét éves Liszt zongoravirtuózi karrierje. Az apa mert nagyot álmodni, és meg sem állt Párizsig, ahol azonban az idegenellenes konzervatóriumi cenzúra és a szigorú igazgató elutasította az elbűvölően klimpírozó, nem francia fiúcskát. De az öreg Liszt nem fordított hátat a művészet fővárosának, kivett egy lakást Érard, a zongorakészítő boltjával szemben és magántanárokhoz íratta be fiát. Nem sok kellett, hogy a kor zenészei megismerjék a gyereket, akinek lassan csodájára járt a párizsi művésztársadalom. A szomszédos hangszerárussal is egyre szorosabb viszonyba kerültek, így a korai keresztmarketing egyik kitűnő példájaként a koncertkörutak finanszírozásához nagymértékben hozzájárult Érard, Liszt Ádám pedig úton-útfélen a cég hírnevét öregbítette.

Kié Liszt? Fotó: hungarofest

A fiú egyre többet komponált és fejlesztette tudását, apja 1927-es halála pedig csak rövid időre vetette vissza előmenetelét: az Érard zongorájáért kapott pénzből és zongoraleckékből lassan újra egyenesbe került a kamasz, baráti köre is egyre több hírességgel bővült, összejárt Chopinnel és Berliozzal is. Az 1830-as évek közepétől kezdődő vándorútja során lakhelye volt Párizs, Weimar, Bécs, és javarészt az a lakókocsi, melyet saját igényei alapján építtetett, hogy elviselje a hosszadalmas utazások kényelmetlenségeit. Hogy a művész valóban hazájának tekintette-e ennek ellenére Magyarországot? Az 1838-as pesti árvíz hallatára koncertet szervezett, melynek bevételeit felajánlotta az „otthoni” károsultaknak, de más ügyeket is támogatott, számtalanszor lépett fel például saját költségére Európa-szerte. A Zeneakadémia alapításakor, melynek névadójául Erkel őt választotta, elvállalta, hogy az év pár hónapjában tanítja a fiatalokat. Ugyanúgy, ahogy mesterei, Czerny és Salieri, ő sem fogadott el honoráriumot az órákért.

A hatalmas zenei örökséget hátrahagyó zenész tehetségéből, szorgalmából és családja támogatásából adódóan megengedhette magának a legnagyobb szabadságot: az lehetett, és annak vallhatta magát, akinek csak akarta. Több-e, mint gesztus, hogy elkötelezett híve volt a magyaroknak, sosem felejtette el gyökereit, sőt, a magyar (és cigány) zenének nagykövetévé vált? És van-e létjogosultsága a lassan évszázados vitának? A kultúra gazdagításáért érzett hála mellett egy dolgot a Liszten civakodók elfelejtenek: a zenéje határtalan, pártatlan, nyelve pedig univerzális.

Ezt a mai kor zenészei tudják közvetíteni és bizonyítani laikusoknak. Almira Emiri, aki 1982-ben született Albániában, hét éves korától zongorázik, de a mostoha körülmények - például az az időszak, amikor hangszer hiányában kénytelen volt az íróasztalra rajzolt klaviatúrán gyakorolni -  12 évesen Magyarországra kényszerítették. Itt járta ki az általános zeneiskolát és a középfokú Bartók Béla Konzervatóriumot, majd a Liszt Ferenc Zeneakadémiára nyert felvételt. Posztgraduális tanulmányait jelenleg Grazban végzi. Nálunk azt tanulta, hogy Liszt Ferenc magyar, Ausztriában pedig, hogy osztrák. A most 28 éves zenész, aki folyékonyan beszél magyarul, németül, franciául és angolul, kérdésünkre elmondta, hogy a legkisebbeknek is tanítják a Liszt-darabokat, és az egyszerű etűdöktől a komplikált oratóriumokig eljutni nem csupán gyakorlás kérdése. Évekig, évtizedekig kell érniük a daraboknak, ismerni kell a mester életének állomásait, a zenéjét inspiráló hatásokat, hogy Liszt mondanivalóját hitelesen adja át a zongorista, aki könnyen lehet, hogy közvetetten maga is Liszt-tanítvány, hiszen akár Budapesten, akár Weimarban vagy Beyruthban koptatja a klaviatúrát, a tanárok tanárai a virtuóztól is kaphattak leckéket.